Én sem akarom látni, én sem szeretem látni, de látnom kell, hiszen ez az élet

• Timci
• 2007-07-07 06:37:41

Kezdjük kicsivel Laurájék története előtt. Egy hozzászólással, mely a hossza miatt külön blogot kapott.

Válaszoltam rá, pedig felesleges volt. Egyszerűen csak azért, mert igazából támadás. A hozzászólásnak a lényege, hogy mindenki elmondhassa a véleményét.
Néha megnézem mikor milyen jelzőket használtam. Szerintem én soha nem általánosítottam "műsorvezetőkre", "főnökökre", "informatikusokra". Senkire nem mondtam a foglalkozása, vagy egyéb velejárói miatt általános véleményt. Nos, mi megkaptuk.
Elgondolkodtam azon, hogy megvédeni magam, a vélt vagy valós sérelmekkel szemben, csak támadva, vagdalkozva lehet-e. Szerintem nem. Főleg azért nem, mert akkor leereszkedem egy szintre, mely nem én vagyok. Szinte mindenki támadható lenne, ezer dolog miatt, de ez nem jelenti, hogy szükségszerű támadnom, hogy megvédjem magamat...

Laurájék története egy megható, és szomorú történet. Ez első hozzászólás rögtön érdekes kérdést vet fel: mi a bankszámlaszám, ahova utalni lehet... Megadjuk? Ne adjuk? Ha ad valaki több milliót, vagy csak pár ezret, akkor a rák, a szenvedés, a probléma eltűnik? Ez tényleg így működik? Nem hiszem.

Tényleg főben járó bűn, ha valaki megír az életből egy valós történetet, és nem a hírnév miatt teszi?
Jobb, hogy a könyvek, és a fikció világában élünk, és gyűjtünk Izaurának?
Éljük burokban, persze védjük magunkat, de az élet megtalálja a hozzánk vezető utat. És akkor nagyon, de nagyon meg fogunk lepődni.

Ha valaki megkérdezi, hogy volt-e valami, ami két héttel ezelőtt megbántott, azt fogom válaszolni, hogy nem emlékszem. Egy történetre emlékszem csupán, ami miatt a mai napig nem bocsátottam meg valakinek. Nem emlékszem, hogy egy 12 éves kislány milyen dalt kért egy évvel ezelőtt a szülei halálának évfordulóján, és nem haragszom rá emiatt. Főleg nem ások fel miatta egy fórumot.

Én sem szeretem látni ezeket a történeteket. És nem szeretem látni az utcán ülő nőket, kezükben kicsi gyerekkel. Féltem a kicsit. Megfázik, beteg lesz, és milyen jövő vár rá vajon... A mai napig nem tudok magamnak megbocsátani egy dolgot: hideg volt, az szél fújt, az eső éppen esni kezdett. Én a Deák téren sétáltam, és irha kabátban majdnem megfagytam. Egy nő ült a földön, a szabad ég alatt, egy csecsemővel a kezében. Megálltam egy pillanatig néztem, vártam hátha feláll, és legalább fedett helyre megy. De nem tette. Én pedig nem nyúltam a telefonom után, és nem szóltam be az 5. kerületi kapitányságra. Szaladtam a buszhoz, és reméltem gyorsan hazarepít a meleg lakásba. Nem a nőnek akartam rosszat, de a gyereket óvni kell.
És nem szeretem látni a 8. kerület mélyében megálló sötétített üvegű furgont. Embereket vesz fel reggel, és éjjel teszi ki őket, minden nap. Bérkoldusok.
És nem szeretem látni, hogy azok az emberek, akik 8 személy raboltak ki Kőbányán az egyik banknál, az egyiket szabályos üldözés után, azok megint ott vannak, és nézik a következő áldozatukat. A rendőrsége pedig 3 utcára van a banktól.
És nem szeretem látni, hogy a sértett nem meri őket azonosítani, mert retteg.
De látom, mert van.
Látom, ahogy a hajléktalan újságot árul. Látom a szemében a hálát, mikor pénzt adok neki.
Olvasom, hogy a hajléktalanoknak szervezett rendezvényt hogyan tette tönkre pár részeg csöves. (Na igen. Ki tudja, hogy mi a különbség?). Ez a hír miért nem kap nagyobb népszerűséget? Miért nem írnak róla az újságok, hogy lehet segíteni.
Na ez pont az az eset, mikor a pénz segít, hiszen ő a szállását fizeti ki abból, amit az újságért kap.

És íme, egy újabb bejegyzés, ami valakiknek nem fog tetszeni. Megint el lehet mondani engem mindennek. Tegyék. Jobban örülnék, ha a véleményüket kulturált formában tennék közzé, valamint ha az álláspontjukat nem tudják tökéletesen védeni, akkor is emberek maradnának. Na nem úgy, mint eddig tették...
Köszönöm...